80

Úgy döntöttek, hogy Velencében kelnek egybe. Sofia nagybátyja fővikárius volt a San Polo negyed Santa Maria Gloriosa dei Frari templomában, és felajánlotta, hogy ő maga vezeti a szertartást — mihelyst megtudta, hogy Ezio néhai apja nem más volt, mint Giovanni Auditore, a kiváló bankár, őszinte áldását adta a házasságra. Ezio kapcsolata Pietro Bembóval sem jött rosszul, és bár Lucrezia Borgia hajdani szeretőjét ügyei Urbinóban tartották, a vendégek közt jelen volt Leonardo Loredan dózse és a feltörekvő ifjú festő, Tizian Vecelli, akit lenyűgözött Sofia szépsége, és megirigyelte Dürer festményét — ezért hát felajánlotta, hogy esküvőjük tiszteletére baráti áron elkészíti mindkettőjük portréját.

Az Orgyilkos Testvériség bőkezűen fizetett Sofiának a könyvesboltjáért, és alatta, az Ezio által felfedezett víztározóban falazták be és zárták el Maszjaf öt kulcsát. Bármennyire is fájt neki a távozásuk, Azize végtelenül örült új hivatásának.

Egy ideig Velencében maradtak, ahol Sofia megismerkedhetett szülőhazájával, amelyet addig alig látott, és összebarátkozhatott a még élő rokonsággal. De aztán Eziót elfogta a nyugtalanság. Rómából Claudia türelmetlen leveleket küldött. II. Gyula pápa, az orgyilkosok régi védelmezője már közel járt a hatvankilencedik születésnapjához és betegeskedett. Az utódlása még nem dőlt el biztosan, és a Testvériségnek szüksége volt Ezio jelenlétére, hogy a Gyula halálát követő átmeneti időszakban kézbe vegye az ügyeket.

De bármennyire is aggódott, Ezio folyton elhalasztotta az indulás előkészületeit.

— Nem kívánok többé részese lenni mindezeknek — mondta Sofiának, amikor az rákérdezett. — Legalább egy kis gondolkodási időre lenne szükségem.

— És arra, hogy végre önmagadra gondolj.

— Talán arra is, igen.

— Ám mégis vár a kötelesség.

— Tudom.

Más dolgok is foglalkoztatták. A Testvériség észak-európai ágának a vezetője, Desiderius Erasmus levelet írt Claudiának a cambridge-i Queens’ College-ből, ahol a vándortudós éppen tanított, amelyben beszámolt arról, hogy Wittenbergben a teológia új doktorát avatták fel, egy Luther nevű fiatalembert, akinek a vallásról való gondolkodására oda kellett figyelni, mert valami nagyon is forradalmi fordulathoz vezethet — és az ismét Európa törékeny stabilitását fenyegethetné.

Megosztotta Sofiával az aggodalmait.

— Mit csinál Erasmus?

— Figyel. Vár.

— Keresel új embereket a Rend számára, ha északon eltávolodnak a római katolikus egyháztól?

Ezio széttárta a kezét.

— Majd Desiderius tanácsára hallgatok. — A fejét ingatta. — Mindig, mindenhol újabb viták és viszályok tűnnek fel.

— Talán mert ez is hozzátartozik az élethez?

Elmosolyodott.

— Talán. És talán ez már nem az én harcom.

— Ez nem vall rád — mondta Sofia. Rövid hallgatás után folytatta. — Egy napon majd elmondod nekem, hogy mi történt valójában abban a Maszjaf alatti kamrában.

— Egy napon.

— Miért nem most?

Ezio a szemébe nézett.

— Egy dolgot elmondok. Megértettem, hogy az emberiség előrehaladása a béke és az egység céljai felé mindig is egy utazás lesz — sosem érkezünk el oda. Olyan ez, mint bármely férfi vagy nő egész életén át tartó utazása. A vég mindig az utazás megszakítását jelenti. Nincs végkifejlet. A feladat mindig megoldatlan marad. — Ezio egy könyvet tartott a kezében beszéd közben: Petrarca Daloskönyvét. — Így van ez — folytatta. — A halál nem várja meg, hogy befejezz egy könyvet.

— Akkor olvass addig, amennyit csak tudsz, amíg csak tudsz.

Ezio friss elszántsággal elkezdte intézni a visszautat Rómába.

Addigra Sofia már terhes volt.